Vagy ötöt számoltam idefelé jövet. Nem tudom függetleníteni magam a látványuktól, zavar. Van nekem halottam, van fájdalmam, miért szembesít engem másvalaki a sajátjával? Tisztességtelen tolakodásnak érzem. Tudom, hogy a közlekedés veszélyes üzem, és azzal is tisztában vagyok, hogy rengetegen halnak meg az utakon, de az a Te gyászod és a Te halottad. Csak rád tartozik, senki másra. Nem akarom magyarázni a hátsó ülésről kérdező gyereknek, hogy mi az az árokban, és nem akarom kilométerenként érezni gyomromban a görcsöt, ha meglátok egyet.
Arcátlanul, arctalanul erőlteted ránk a fájdalmad. Pedig tudhatod, minden ember szívében van gyász, minden embernek van halottja, és elnézve a baleseti statisztikákat, szerintem már olyan ember sincs, aki közvetve vagy közvetlenül ne lenne érintett közlekedési tragédiában. De ezt nem reklámozza senki. Te kinek hirdeted és miért? Önmagadnak? Csak ez lehet a magyarázata, mert az elmentnek ez már nem számít, az utazó, - aki véletlenül jár arra - pedig nem akar tudni róla! És mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy ehhez joga, jogunk van! Nem szeretnék, nem szeretek fejfákkal végigrakott úton nyaralni, keresztelőre, vagy éppen munkába menni. Ehhez jogom, jogunk van!
Senki nem veheti el másoktól a felejtés esélyét, nincs jogod szorongást okozni, sebeket feltépni, tolakodóan gyásszal szembesíteni másokat a saját tragédiád okán (sem)! Egyébként sem hiszem, hogy ez lenne a méltó helye és módja kifejezni fájdalmunkat. A halottnak, és az őt hirdető fejfának a temetőben a helye, az emlékének pedig szívünkben. Nem tehetünk minden kórházi ágy mellé keresztet, amelyikben meghalt valaki. A gyásznak megvan a maga helye és ideje, de az évtizedekre szólóan az út mellé helyezett kereszt, amellyel vadidegeneket emlékeztetsz rá, nem az!
Jó lenne, ha mindenki meg tudná őrizni józanságát azokban a pillanatokban is, mikor a mérhetetlen fájdalom elvakítja! Ha úgy érzed ültess fát, vigyél egy szál virágot az út mellé, de ne terhelj másokat kéretlenül fájdalmaddal!
