Magyarország 1 dollárért? Adjuk el!
Jelenlegi (politikai) elitünk, - amely felelős országunk gazdasági és társadalmi csődjéért - cserére szorul. Sokan sokfelé megírták már ezt, és ha van konszenzusos kérdés Győrtől Debrecenig, akkor ez az. Takarodniuk kell, kellene. Idáig mindenki eljut fejben, és ha lenne helyükre ültethető bármilyen erő, már régen el lettek volna kergetve, ez fix. Klasszikus esettel állunk szemben: a hiba megvan, de cserealkatrész se égen se földön. Mindenki itt akad el: nincs kire bízni köztársaságunk sorsát, ha eltakarodik ez az ótvaros, büdös balkáni társaság.
A probléma egyébként csak első olvasatra megoldhatatlan. Logikusan végig kell gondolni, hogy kinek adnád át az irányítás, ha a kapitányról kiderül, hogy tolvaj lúzer? Két lépésre lehet rögtön bontani a megoldáshoz vezető utat. Az első, hogy kinek, a második pedig az, hogy milyen konstrukcióban adjuk át a hatalmat. Előbbire roppant egyszerű a válasz: olyannak, aki már bizonyított. Aki vagy akik, már sínre tettek egy országot, persze nem keresztbe. És hogy van-e ilyen? Ajaj, dögivel!
Nagyon messzire nem is kell menni, mindjárt itt a lengyel elit, akik rövidlátásuknak köszönhetően „A kommunizmus bukása óta átlagosan 6%-os gazdasági növekedést tudott felmutatni Lengyelország és az egy főre jutó GDP 20 év alatt 3097 dollárról 5935 dollárra emelkedett (elérve ezzel a német életszínvonal 50%-át)”. De az mégsem járja, hogy meghívjuk a lengyel kormányt nyolc évre dolgozni. Tovább kell keresnünk, de gazdasági csodáért – ha hajlandóak vagyunk egy kicsit távolabb utazni- indulhatunk keleti irányba is. Persze, a legkézenfekvőbb Kína, illetve annak vezetése lenne. Igen, egy kicsit kommunista, meg egy kicsit diktatúra is, de valamit valamiért. Ahol a hétszázalékos növekedés nemzeti tragédiának minősül, annyira mégsem lehet rossz hely.
Különben is a diktatúrát már megszoktuk, de a nyomort még nem.
Mert azt nem is lehet. Kössük meg a magunk kompromisszumát, pár évtizedre boruljunk ismét vörösbe, cserébe viszont megesszük Európát keresztbe-hosszába. Semmi bajunk nem lesz, legfeljebb megtanulunk dolgozni, magunkévá tesszük a nyelvet, és majd nem tüntetünk minden hülyeségért. Teljesen vállalható áldozat. Már csak megoldást kell találnunk a hatalom átadására, mert ugye egy országot mégsem lehet csak úgy eladni. Ebben a formában kivitelezhetetlen, viszont lehet olyan szerződést kötni, amire biztosan harapna az „éhes”, terjeszkedni vágyó Kína.
Első felvetésként köthetnénk egy olyan paktumot, amely kimondja: három ciklusra megkapják a kormányalapítás jogát, azaz 12 évig azt ültetnek miniszteri székekbe, akit csak akarnak. Továbbá, hogy ne legyen gondjuk az ellenzékkel, fix kétharmados parlamenti többséget is „adunk”, magyarán az Országház összetételének 2/3-át ők határozzák meg, szabadon. Tuti biznisz. Mi csak annyit kérünk, hogy az a gazdasági bombát robbantsák fel itt is, amit már otthon egyszer sikerült.
Mindezért csak egy dollárt kérünk.
