Az ideálok körül járt az agyam a minap. Hím lévén, első körben a külsőségek körül kattogtak a gondolataim. Repkedtek a kételyek, hogy mi az, minek az, létezik-e egyáltalán? Lélekbúváraink biztosan kötetek tucatjait gyártják a kérdésből, hogy miért olyan amilyen, miket tükröznek ezek a képek, és milyen összefüggés van kretén lelkünk és a megálmodott tevagyalegdögösebb között. Nem tudok és nem is akarok ebbe mélyen belemenni, ám ha csak a felszínt kapargatom akkor is sok érdekes gondolat kerül napvilágra..
Nyilván a magunkak „legyártott” ideál milyensége alapvetően függ a környezetünkben tapasztalt ingerektől. Az általunk összegyűjtött képekből, információkból választjuk ki, rakjuk össze a számunkra legszebbet, a saját ízlésünk mentén. Az, hogy csak abból tudunk építkezni, amit már láttunk valahol, annak az az egyszerű oka, hogy amiről nincs képünk, arra nem is vágyhatunk. Pontosabban a vágynak az ismérve az, hogy tárgya van, ha ez nincs, akkor csak hiányérzetről beszélünk.*
De hagyjuk ezt, mert rögtön jön a megkerülhetetlen kérdés, hogy lehet-e a média által agyunkba tunkolt képektől elvonatkoztatni, illetve ennyi (egyforma) inger mellett, képesek vagyunk-e tényelegesen a saját elképzelésünket fölébe helyezni a környezet által diktált trendeknek?! Vagy ez annyira befolyásolja gondolkodásunkat, hogy nem is építjük fel ideálunkat, hanem egyszerűen levesszük a polcról a kész, előre gyártott Kent és Barbiet?! Félek tőle, hogy ez a megállapítás sokakra igaz. Azért gondolom így, mert a külsőnket is a saját nemünkről alkotott ideális képre próbáljuk formálni (mire másra?), és ha ezt összekapcsolom azzal a tapasztalattal, hogy egy-egy szórakozóhelyen négyszáz tökegyforma férfit és nőt láthatsz, akkor nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a média által sulykolt kép, nem csak az ízlésünket formálja, hanem már rég lerúgta a szabad akaratot az egyéni ideálalkotás trónjáról. Lehet, hogy ez mindig is így volt? Vagy amit látni vélek, az csak egyszerűen divatmajomkodás lenne?
Mindegy, felejtsük el az egészet, induljunk ki abból, hogy optimális mennyiségű ingert kapunk, és senki nem akarja befolyásolni az ideálalkotásunkat a saját pénztárcája okán!
Kérdezzük meg a tizennyolc éves Pistikét, hogy mik az általa megálmodott ideális nő külső ismérvei!? Biztosan csuklóból válaszol, és határozott elképzelése van. Kérdezzük meg öt évvel később, ismét! Valószínűleg meglepődve tapasztalnánk, hogy már más mellméretről beszél, és esetleg a válaszadás reakcióideje is megváltozott. Ahhoz sem kell nagy jóstehetség, hogy harminc körül már gyökeresen más lesz az elképzelése.
Van ilyen. Sőt biztos, hogy korral mindenkinél változik.
Aztán olyan is akad, hogy az élet cáfol rá az egészre. Huszonévesen a barna, latinos, teltfarúakra esküszik, és egy szép napon jön a kékszemű szőke, aki átírja a történelemkönyveket, és dobhatja sutba az addigi ideálját, egészen pontosan az ideálról alkotott véleményét.
Változik, jön-megy, vagy nincs is. Jelenleg ez utóbbi mellett törnék pálcát lándzsát.
Nemrégiben volt szerencsém élvezni egy tucat korombeli Nő társaságát, és a sarokból figyeltem őket. Azt próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy melyikükben mit tartok szépnek, és miért. Tettem ezt azért, hogy hátha össze tudom szedni azon külső tulajdonságokat, amik közelebb visznek ahhoz, hogy elmondhassam, - ha már nincs ideál - tudom, hogy mit tartok fontosnak egy nő külső megjelenésében. Összeszedtem ezeket a tulajdonságokat, és arra kellett rájönnöm, hogy egyik sem a külső méretek, formák és színek között rejlik. Nem a barna, kicsi, nagy, kerek, vagy hosszú szavak között találtam meg a lényeget. A keresztrejtvényt összeolvasva a kisugárzás, tekintet, harmónia, és az ápoltság lett a megfejtés. Mégis van ideál?
*(ezen azért érdemes elfilozofálgatni)