Fél éve már, hogy száműztelek az életemből. Pontosan emlékszem arra a napra. Na jó, legyünk őszinték, nem csak a napra és az órára, hanem a pillanatra is. Nagy a szám, de nincs azon mit takargatni, hogy engem is nagyon megviselt a szakítás. Soha nem fogom elfelejteni, hiszen életem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. Kár is lenne tagadni!
Az az este is pont olyan volt, mint a többi. Egymással szemben ültünk, Te éppen mondtad a magadét a világ dolgairól, meséltél szokás szerint a hülye bulvártémákról, meg a finoman szólva is szubjektív véleményed fejtegetted az aktuális közéleti kérdésekről. Annyira jellemző volt kapcsolatunkra az a szituáció. Interakció semmi, csak részedről a soha véget nem érő blabla, én meg csendben ültem és próbáltalak elviselni. Nem ment. Valamitől nagyon feszült voltam aznap és a monológod csak tetézte idegállapotom. Robbant a bomba. Sokszor megbántam már, amit akkor tettem, de így letisztult fejjel azt mondom, igaza van azoknak, akik azt hangoztatják, hogy ha nem éreztem volna abban a helyzetben, hogy szar az egész, akkor nem tettem volna meg. Kár így utólag a történteken bánkódni! Lehet, hogy hiányod életem végéig elkísér, de kettőnknek már nem volt közös jövője. Minden porcikád, minden megnyilvánulásod idegesített. Bár annyi idő, mint amennyit veled töltöttem nem múlik el nyomtalanul, mégis csak tévedés volt téged beengednem az életembe. Kemény szavak ezek, tudom, és biztosan bánata, ha érző lény volnál, de a helyzet az, hogy még csak ezt sem lehet elmondani rólad. Egy érzéketlen dumaláda vagy, aki válogatás nélkül fészkeli be magát bárkinek az otthonába, csak azért, hogy melegben lehessen. Megmérgezel magad körül mindent és mindenkit. Tudom, hogy most bunkónak tartasz, amiért nyíltan lehordalak, és kettőnk szennyesét kiteregetem, de nincs más lehetőségem. A világba ordítom fájdalmam, mert neked hiába is mondanám, süket vagy. Nem tudsz, és nem akarsz meghallgatni.
Így utólag látom be, hogy állítólagos sokszínűséged mekkora átverés, mennyire csak kirakat. A romantikus ömlengések, a kaland, a mesevilág, a zene csak egy fals, kitalált megtévesztés. Még csak a szex sem volt jó. Minden este tizenegykor elkezdted, mint egy gép, a fantáziátlan - általad erotikusnak reklámozott - vonaglásod, amitől legjobb esetben is éjfélre bealudtam.
Hidd el, nekem is fáj, hogy így, ilyeneket kell mondanom rólad, de amíg elvakított jelenléted ezeket nem láttam, nem mertem bevallani magamnak sem, csak éreztem valahol mélyen. Ma már tudok róla beszélni, és már tisztán látlak, látom kettőnk viszonyát, és önmagamat is. Be kell vallanom függő voltam, kapcsolatfüggő. Függtem tőled, a létezésedtől, és nem tudtam elképzelni a világot nélküled. Nem tudtam volna lefeküdni nélküled, nem tudtam volna a szemem becsukni, hogy ne érezzem jelenléted a szobában, és ne halljam a hangod. Ez volt az én gyengeségem, és nem lettél volna soha az életem része, ha nem vagyok gyenge és gyáva. Ha mertelek volna kirúgni már az elején, ha mertelek volna kirakni a folyosóra, mint ahogy azt már sokan megtették előttem, akkor nem jutottunk volna idáig!
Csak egy imázs vagy. A világ, amit mutatsz magadból, amit sugárzol, hazug! Vagy legalábbis annyira távol áll az enyémtől, hogy nincs helyed az életemben! Biztosan sokan fognak még a rabságodba esni, és esténként bámulni téged, hallgatni a süketelésed, mint ahogy én is tettem, de már nem kérek belőle, köszi! Úgy érzem, hogy minden perc, amit rád pazaroltam az életemből, elfecsérelt volt. Ha annyi időt fordítottam volna telefonkönyv olvasgatására, mint amennyit veled töltöttem, már kívülről tudnám az egészet, arról nem is beszélve, hogy még az is többet adott volna a személységem fejlődéséhez, mint Te! Kemény szavak ezek, mi?
Az első időkben roppant nehéz volt megszokni a hiányod, esténként bolyongtam a lakásban, nem tudtam, mit is kezdjek magammal. Akkor még roppant nagy volt a kísértés, hogy ismét életem részévé tegyelek, de hálát adok a sorsnak, hogy sikerült ellenállnom és legyőznöm Téged!
Nehéz volt mit kezdenem a felszabadult idővel és energiával, ami rám zúdult, ami eltűnéseddel keletkezett, de a terapeuták szokásos receptje bevált. Sokat olvasok helyetted, emberek közé járok, rengeteg közösségi programban veszek részt, és bár lehet, hogy magányosak az estéim, de ismét önmagam vagyok. Nem a Te véleményed szövi át a tudatalattimat, nem a Te hazugságaidra alapozom az életem, és nem hagyom magam megvezetni a pitiáner trükkjeid által, amik csak arra szolgálnak, hogy magadhoz láncolj!
Ki kell végre mondanom, hogy JÓ NÉLKÜLED! Boldog vagyok, és nem hiányzol egyáltalán! A társaságod ma már csak teher lenne, és fogalmam sincs, hogy mit kezdenék veled, ha egy estét együtt kellene töltenünk!
Fél éve élek nélküled. 180 napja, hogy nem láttalak. 4320 órája, hogy kidobtam a lakásból az utolsó, tévéadás vételére alkalmas készüléket!
Hat hónapja szakítottam a tévézéssel!
