Újraélesztési kísérletek.
Temetni a legnehezebb. Elveszíteni, gyászolni, lemondani róla, újra felépíteni mindent szeretted nélkül. A legnagyobb hegy az életben, amire azért kell felkapaszkodnod, hogy a tetejéről a mélybe zuhanj, és a megpróbáltatások végén visszakerülj oda, ahonnan indultál.
Zsigerből mindent meg is teszünk, hogy megússzuk a megúszhatatlant.
Kórházas sorozatok agyoncsépelt jelenete, mikor a fiatal orvos – aki még nem tanult meg elengedni – képtelen szembesülni tehetetlenségével, és elkeseredettségében tucatszor „üti ki” az elmenőt. A körülötte állók próbálják visszafogni, mert ők tudják, hogy amit tesz, az már rég hullagyalázás. Megfejeljük nyomorunkat még egy jó kis lelkiismeret-furdalással. Nagy hiba.
Harcolni és lemondani. Mindkettő nehéz, de aki szívből küzd, annak a tehetetlenség beismerése maga a lehetetlen.
Jó lenne egy ébresztőóra az életben, amelyik akkor szólal meg, amikor harcolni kell, egy másik meg akkor, mikor eljön a megadás ideje. Legalább a hullagyalázást megúsznánk.
Rossz reakció.
Egy őrült helyzetre nem lehet normálisan reagálni. Ugyan a tétlenség alternatívája mindig alkalmazható, - ami akár lehet tudatos taktika is - de a passzivitás a legtöbb konfliktushelyzetben eredménytelen és ésszerűtlen.
Ajtót betörni nem a hétköznapok normalitása, de produkálhat az élet olyan helyzetet, amikor már nem egyértelmű e cselekedet megítélése. Ilyen, mikor valaki bezárja magát egy szobába és beletöri a kulcsot a zárba. A kizárt személy meg szeretne bemenni oda, pontosabban be kell mennie. Kérés, könyörgés, követelés, majd ajtótörés lesz a vége. Normális? Nem. És normális bezárni az ajtót? Nem. Ennyi a magyarázat. Hiába sajnálod már előre, hiába tudod, hogy ez baromság, meg kell tenned. Külső szemlélő joggal vél hülyének, ha nem ismeri az előzményeket, azonban más lehetősége nincs ebben a szituációban a nyomorultnak.
Néha a kényszer adja kezünkbe a pajszert.