A minap a buszon nézegettem az embereket, és az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon, hány Csernus kéne ennek az országnak, hogy rend legyen a fejekben!? Klónozhatnánk rendesen, ha minden rászoruló elmenne hozzá, az biztos. Bár nem reprezentatív a piros hetes utazóközönségén végzett felmérésem, de ott a felnőttek hatvan százalékát soroltam a „szétesett” kategóriába, és a klinikai esetek arányát is legalább húsz százalékra saccoltam. (természetesen, az utóbbi csoportba sorolom magam :) )
Ha már szóba került a Doki…
Nem reklámot szeretnék csinálni A nő című könyvének, mert - metrókocsinként legalább három ember kezében látom, így - nincs rá szüksége, de ezúton felszólítok mindenkit, aki még nem olvasta, hogy tegye meg, legalább egyszer! :) Tényleg kötelező olvasmány, és jó szívvel ajánlom mindenkinek. Akinek rend van a fejében, annak megerősítés, akinek meg nincs, annak egy kurva nagy pofon. Férfiaknak, nőknek egyaránt.
Elolvasása után számtalan kérdés merült fel bennem, nem is kezdek bele, mert bekötve legalább olyan vastag lenne, mint maga a könyv, de két apróságot megemlítenék.
Az első, hogy jómagam is többször vágtam földhöz a könyvet olvasás közben, "Anyádat személyeskedsz!” felkiáltással. Ez nyilván annak köszönhető, hogy az olvasó a sorokban, sorok között magára ismer. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy egy (jó) lélekbúvár – a tapasztalatok szerint – percek alatt szétszed, akkor rögtön adódik a kérdés, hogy tényleg ennyire egyszerűek lennénk? Ha öt perc beszélgetés vagy tíz sor elég ahhoz, hogy csúfondárosan ránk pirítson valaki, akit az életben sohasem láttunk, annak csak egy oka lehet, mégpedig az, hogy – próbálok finoman és nem félreérthetően fogalmazni – hibáink, lelkünk és reakcióink igencsak tucatszámba mennek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy primitívek lennénk, hanem azt, hogy bizonyos aspektusból nagyon is egyformák.
A másik, amit szeretnék megemlíteni, az pedig a könyvvel kapcsolatos reakciók, egészen pontosan azoké, akik elolvasva, nemes egyserűséggel lehülyézik a szerzőt.
Érdekes, és sajnos nem csak itt figyelhető meg ez a jelenség, hogy a nagy dózisban kapott (jogos) kritikára sokan úgy reagálnak, hogy össze-vissza mindenféle barom önigazolást gyártanak másodpercek alatt, és megmagyarázzák maguknak, hogy kritikát megfogalmazó miért hiteltelen ahelyett, hogy a sarokban szép csendesen elkezdenének gondolkodni az elhangzottakon. Persze, az előbbi magatartás igényel kevesebb energiát, és tudjuk, hogy az embernek a kényeleme a legfontosabb.
