Minden emberben van egy apró készülék, amely folyamatosan készenlétben figyeli a körülöttünk zajló eseményeket és ezek érzelmektől független, első, reflexszerű értékelésére hivatott.
Nehéz megmondani, hogy a tudatalattink termék-e ez a szerkezet, vagy a tudatos énünk „gyorsreagálású” jelzője, de az biztosnak látszik, hogy apró jelzések küld a „gazdatestnek”, hogy valami nem stimmel. Ez a jelzés általában nem más, mint egy pillanatra felsikoltó belső hang, ami csak annyit szokott mondani: „Ez gáz!”.
Hasonló felsikoltásokkal az élet legkülönbözőbb helyzeteiben találkozhatsz. Ilyen például az, amikor gyerekkori barátod (vagy annak hitt személy) először látod részegen kötekedni. Ott abban a szituációban fel sem tűnik, hogy mit művelt, mert az operatív teendők éppen lefoglalják agyad, és csak utólag értékelve ugrik be, hogy ott, valami megszólalt benned. „Ez mekkora gyökér”. Persze, erről a srácról azóta már kiderült, hogy egy sültparaszt és már régen nem sorolod a barátaid közé, de ahhoz, hogy ez tudatosodjon benned évekre volt szükséged. Ej, ha a kocsmában hallgattál volna a szarjelződre, ugye!
Vagy ott van a szőke Marika esete, akivel éppen a „rózsaszín ködös” korszakotokban dagonyáztatok éppen, amikor egy péntek délután moziba menet a Blahán elévágott valaki, és a belőle kitörő mocskos káromkodására csak egy négymásodperces nyeléssel tudtál reagálni az anyósülésben. Aztán visszanéztél hófödte, szoláriumos combjára, és azonnal elhessegetted a bevillanó hangot, ami azt súgta füledbe: „ez egy paraszt”. Marika persze már évek óta mást boldogít, mert rövid idő után rájöttél, hogy ugyan a melle valóban a kerület legjobbja, de az agya éppen olyan sima, mint a feneke, mikor doggyhoz bepucsít. Ugyan ennek felismerésére egy esztendőd ment rá, de sebaj, a lényeg, hogy nem vetted el. Ej, ha a kocsiban hallgattál volna a szarjelződre, ugye!
Szóval, működik bennünk egy kütyü, ami képes elfogultságunktól, elvakultságunktól, valamint agyunk pillanatnyi elfoglaltságától teljesen függetlenül objektív helyzetjelentéseket küldeni. Egy baja van csupán: csak rezgő üzemmódban képes működni. Zizeg kettőt a zsebedben, és annyi. Vetted, nem vetted, ő szólt. Mint a koncerten este tízkor kapott sms, amiben S.O.S. értesítenek a cimborák, hogy egy kokainos orgián henteregnek, de ezt már csak hajnalban olvasod. Basszus…
Ösztön, zsiger, esetleg elsődleges érzelmi reakció? Hogy ki minek tulajdonítja ezt a jelzőrendszert, gyakorlatilag mindegy, mert anélkül is működik, hogy ismernénk mechanizmusát, mibenlétét. Nagy ajándék ez az élettől, viszont furcsa mód nem tanultunk meg figyelni rá, sőt a legtöbbünk azt sem tudja, hogy létezik. Pedig mennyi időt és energiát spórolhatnánk meg, ha hajlandóak volnánk jelzéseit megfelelő komolysággal értékelni!
A bölcs öregek szerint a szarjelző kínálta előnyöket egyáltalán nem nehéz kihasználni, némi tanulás árán rengeteg hasznot húzhatunk belőle. Elég, ha egy-egy bejelzés alkalmával az ember este hazatérvén objektíven kiértékeli az adott helyzetet és az abban elfoglalt szerepét, majd összeveti a szarjelző „hibakódjával”. Ezt néhányszor megismételve már teljesen természetes módon figyelünk zizegésére, és legközelebb, amikor az életünk szerelmének hitt személyt meglátjuk szotyizni, már nem a feneke kerekségére tereljük gondolatainkat, hanem a saját nyúlcipőnkre!
