Tényleg jópofa, aranyos, fricskája pártjainknak és görbe tükre a magyar politikának, de ha a T. választónak kettővel több agysejtje lenne, mint általában egy csirkének, akkor észrevehetné az utóbbi húsz év legnagyobb politikai megállapítását, amit a Kétfarok tevékenysége akarva-akaratlanul is definiált:
A politikai párt egy olyan virtuális vállalkozás, amelynek egyetlen éltető eleme a kommunikáció. Sem programra, sem szervezetre, sem valós tevékenységre, de még tagságra sincs szüksége az életben maradásához. Plakát, interjú, közlemény, duma, és láss csodát: működik. A kommunikáció egyenesen szavazatokká konvertálható, az pedig - adott esetben – magát a hatalmat jelenti.
Persze, majd jönnek a kurvaokos politikai elemzők, akik körbejárják a témát, miszerint „a társadalmi beágyazódás hiánya, és az ennek következtében ki nem alakult fix tömegbázis okán tűnik el olyan gyorsan, mint ahogy kialakult..” – de a lényeg egyáltalán nem ez. A Kétfarok jelensége bőven túlmutat a hazai politika kicsinyességének pellengérre állításán, demokratikus berendezkedésünk égbekiáltó hibáira irányítja a sorok között olvasni tudók figyelmét.
Örökélet VS jóléti rendszerváltás.
És mi lesz, ha nyersz? Semmi. Betarthatatlan, nonszensz baromság mindkettő, amelyről ígérői már a papírra vetés pillanatában tudták, hogy teljesíthetetlen, és ami még ennél is fontosabb: nem kérhető számon. Megígéred, megválasztanak, leszarod, és nincs következmény. Ez a közhelyes megállapítás viszont igen drámai problémát takar: a politika feletti kontroll teljes hiányát.
Nem lesz örökélet, és akkor mi van? Lett jóléti rendszerváltás? Nem, de egy ország gazdasága döglött bele Útelágazódó Péter ámokfutásába. Következmény? Számára/számukra semmi.
Menjünk tovább? Demszky öt (!) választást kampányolt végig a metróval. Van metró? De még azt sem tudjuk biztosan, hogy lesz-e. Húszéves regnálása alatt Budapest a szarba süllyedt, egy gazdasági csődhalmaz, Európa legretkesebb és egyben legdrágább közlekedési vállalatával. Demszky fáraó egyetlen „érdemi” tevékenysége kimerült „piramisa” megépíttetésében. Monumentális emlékmű a királynak, melyet húsz éven keresztül, húszezer munkás épít, csak a birodalom döglik bele. 400 km autóút árán kapunk (?) 13 kilométernyi metrót. Következmény?
Agyonszabályozott világban élünk. Ha raktárosként felborítom a targoncával a polcot, kirúgnak, ha rosszul menedzselem a céget a tulaj útilaput köt a talpamra. Mindig, mindenkit kontrollálunk tevékenysége illetve annak hasznossága alapján, ez alól csak egy kivétel van: maga a politika. Persze, a politika feletti kontrollt a politikának kellene megalkotnia. Majd, ha hülye lesz. Igen, és ez az ellenőrzés nélküli rendszer rövidtávon működni látszik, de mint országunk esete is jól érzékelteti, hosszútávon azt eredményezi, hogy a politikai semmittevés, dilettantizmus végül oda vezet, hogy megdöglik a fejőstehén, és a daganatként az országon élősködő vállalkozás, azaz a politikai elit elveszíti a gazdatestet, így önmaga halálát is okozza.
Ez ellen egyetlen orvosság létezne, az önkorlátozás. Olyan szabályok, törvények felállítása, mely mindenkor garantálja a politikus tevékenységének ellenőrzését, és felelősségre vonásának, visszahívásának lehetőségét. Így lenne elkerülhető, hogy két évtized teljen el egy ország életében úgy, hogy a saját vagyonának gyarapításán kívül egyetlen fontos, racionális lépést sem eszközöl a bitóérett politikai elit.
De ha már Demszkynél jártunk: Húsz éve ül trónján. Rendszerünk számtalan vérző sebének egyike: a betölthető ciklusok számának korlátozatlansága. Vannak helyek a világban ahol bizonyos (nem csak politikai) pozíciók betöltését időtartamban maximalizálják. Miért? Humánfaktor a válasz. Nyolc év alatt totálisan be lehet fásulni egy adott tevékenységbe, és teljesen el lehet szakadni attól a világtól ahonnan jöttél, ahonnan még láttad a problémákat és a célokat. Magyarán: az események folyamatosan egy nézőpontból való szemlélése azt eredményezi, hogy elveszíted objektivitásod, és ez kerülendő egy döntéshozó esetében. És akkor még arról az apró problémáról nem is beszéltünk, hogy 10-15 év alatt olyan mértéket ölthet a szervezeteken belüli klientúra kiépítése, hogy azt belátható időn belül nem lehet felszámolni, még akkor sem, ha politika szele elfújja a bűzölgő halfejet. Kell rá példa kishazánkból? Nézd meg a rendőrséget, honvédséget és azt számtalan posztkomcsi barmot, akik még mindig irányítják, húsz évvel a rendszerváltás után.
És mennyi mindent lehetne még sorolni, Atyavilág…
Összeférhetetlenség. Amikor a fővárosi képviselőtestület megszavazza a vízdíj emelését, az megvan? 70%-uk ül valamelyik közműcég felügyelőbizottságában, vagy éppen igazgatótanácsában. Te megszavaznád annak a cégnek az áremelési javaslatát, amelyiktől havi négy kilót kapsz puszira?
Miért kap „fizetést” egy polgármester? Semmi zsetont nekik. Lesz így is aki elvállalja. Jönnek a szülői munkaközösségből már ismert, szociálisan túltengő „nyüzsgőgépek”, vagy a befutott ötvenes vállalkozók, akiknek presztízskérdés, hogy tegyenek a közösségért. De ez a közel 3200 megélhetési balfék…eh.
Mentelmi jog. Ja, tyúkpör ellen igen kafa találmány, de hogy kormánypárti képviselők százmilliós sikálásait el lehessen kendőzni úgy, hogy a saját párttársai nem szavazzák meg a mentelmi jogának felfüggesztését, az azért vicces.
Listás szavazás. Az meg mi? Én szeretném eldönteni, hogy ki menjen a parlamentbe, ne a pártvezetés tegye helyettem. Legyen öt listás hely, hogy a pártvezetést ne lehessen kigolyózni a Házból, a többi pedig egyéni. Punktum.
A küszöb öt százalékon. Nehogymá, bejusson valaki rajtunk kívül is! A hatalom bebetonozásának eklatáns példája. Egyre le, aztán már van miről beszélni. Kell ezt magyarázni?
Visszahívhatóság. Stb., stb., stb.
A finomhangolások sokaságán volna a fő hangsúly, mert itt a részletekben van a lényeg, a számtalan apróságtól lesz működő a rendszer, és ennek következtében élhetőbb, tisztább és gazdagabb az ország. De ezzel ellentétben továbbra is a mutyi, az átláthatatlanság, a szabadrablás elve mentén szerveződik a politika.
Amit ma Magyarországon demokrácia néven imitálunk, az totális zsákutca. Lehetne jól csinálni, de nem tesszük. A rendszer abszurditását, a racionalitástól való teljes elszakadását egy - spanglis srácok által - életre hívott groteszk „mozgalom” mutatja meg. És ezen annyira nincs kedvem röhögni.
