Kertkretén lévén, tegnap Monával kiugrottunk a „Dísznövény 2007. Kertészeti kiállítás és Vásár” elnevezésű rendezvényre, a Petőfi-híd budai hídfőjéhez. A felső rakparton eleve imádok autózni, ugyanis a néhány éve átadott út, szanaszét van szakadozva és javítás helyett, kirakták az „Úthibák!” táblát. Persze olcsóbb, mint aszfaltozni. Bár nem ez a lényeg a történetben, de ez is hozzájárult ahhoz, hogy még hétvégén se tudjam elfelejteni, hogy a Balkán mocskát ez az ország képtelen levetkőzni.

Még a híd lábánál tartottunk, amikor észrevettük, hogy a közterületes férgek bilincselik az autókat a rendezvény körül. Már ekkor kinyílt a bicska a zsebemben, ugyanis az autók, amiket megbírságoltak, a felső rakparton a két sáv közötti elválasztó padkán álltak, így kurvára nem zavartak senkit, nem tették tönkre a gyepet, és egyébként meg a hétvégi gyér forgalomban, mi a szart számít. Mivel szombaton a Városligetben is láttam a közterület-kutyákat ugyanezzel a módszerrel dolgozni, így egyértelművé vált számomra, hogy ezek kinézik a programfüzetekből a hétvégi fontosabb rendezvényeket, és oda járnak kaszálni. Rohadj meg paraszt, ha kiviszed a gyereket a hétvégén az állatkertbe, fizess tizenötöt, hogy levegyük a vasat a kerekedről! Rohadj meg, ha elmész egy kiállításra a hétvégén és felrakod a padkára az autód! Persze parkoló az nincs se itt, se ott, de parkolni, azt tilos!

Na mindegy, tehát már a bejárat előtt ötven méterrel kellően meg volt alapozva a hangulatom, de az agyvérzés még csak ezután jött. Bejáratnál felírat: „A belépő 500 Ft”.

-          Bocs, ez itt nem egy vásár?

-          De, igen.

-          Akkor miért van belépő? Pénzt költeni jönnék ide, vagy mifene! Ez pont olyan, mintha a Tescoban is belépőt kellene fizetni azért, hogy bemehessek vásárolni, nem?!….. Adj kettőt!

 
Mellékesen jutott eszembe, hogy ha a szervező tíz rugóval több helypénzt kér az árusoktól, akkor nem kellene tizenhat embert tartani, hogy belépőt szedjenek, esetleg több látogató is jönne, valamint a magamfajta hülyéknek nem venné el a kedvét a vásárlástól, no meg attól, hogy az életben többet bemenjenek egy ilyen "kiállításra". Azt, hogy három forintot nem fogok itt elkölteni, már a pénztárnál megfogadtam, mikor kiraktam a rugót az asztalra.

De a meglepi még váratott magára. A vásáron volt kb. 100 árus (wow-wow), akiknek a kétharmada (!!), vattacukros, kürtöskalácsos, emlékpólós, táskás, és bögreárus volt. Ha jól emlékszem, cakk-pakk négy vagy öt (!!) kerti bútor-forgalmazót láttam. Internésönel flávör ekszpo. Inkább a gyáli piacra emlékeztetett, minőségében és összetételében is, mint egy vásárra.

Nagy örömömre, az egyik sátorban találtam bonsai ””kiállítást””. Vaú, itt aztán lesz retina-petting! Belépve egy kicsit lehervadt a képemről a mosoly, mikor megláttam azt a 6 db. (!!!) növénykét az asztalon. Rögtön bevillant a bonsai-os ismerősöm, akinek negyven valahány virít a kertjében, tehát bőven elég lett volna őt meghívni ahhoz, hogy megtízszerezzék a kiállított mennyiséget. Vicces. Über gagyi volt minden. A parkban - ahol rendezték ezt a hihetetlenül színvonalas rendezvényt-  viszont elfelejtették levágni a füvet, így ahol nem a porban kellett csoszognod, ott lábszárközépig ért a gaz. Bravó! Sajnos a körülmények segítettek abban, hogy már ne is érdekeljen a kiállítás tárgya, azaz a dísznövények. De, hogy ne maradjak adós a kínálattal: tujástól, muskátlistól, pletykástól, pálmástól összesen annyi zöld volt a kiállításon, hogy a lőrinci piac bejáratánál lévő kertészetben, az első három ágyásban, két nagyságrenddel több, szebb, nagyobb, egészségesebb növényt láthatsz, persze fele ennyi pénzért. Voltunk bent vagy 35 percet.   

Kifelé jövet ismét elhatároztam, hogy disszidálok. Utálom ezt a elcseszett országot, ezt a kicsinyesen szarrágó, magyar mentalitást, a gagyit, amivel lépten-nyomon találkozom. A vérszívó államot, amelyik korházakat, iskolákat zár be, utat és parkolót ugyan nem épít, de a büntető brigádját még hétvégén is rád küldi, hogy vasárnap is elvegye a kedved az élettől. Utálom a vállalkozóinkat, akik a szart tolják a szádba, miközben hülyére próbálják kaszálni magukat, csak azt nem veszik észre, hogy pont a mohóságuk miatt nem jutnak egyről a kettőre, ahogy az ország sem.

Köszönöm, hogy a hétvégén sem hagyjátok, hogy elfeledkezzek arról, hogy egy utolsó paraszt, balkáni, nép fia vagyok!

Kedves honfitársaim! Álljunk közösen négykézlábra, pucsítsunk az ég felé, küldjük magasra a fost, amit magunk termelünk és álljunk alá! Aztán nagy levegővel merüljünk bele, hogy ne lássa a világ, ahogy a szarunkba fulladunk. Megérdemeljük!

 
Forza Magyarország, megcsináltuk!