A zebránál állok. Mögöttem egy hajléktalan fekszik a ház falához kuporodva, előttem egy Bentley húz el az úton. Előttem a követendő példa, mögöttem az elrettentő. Beszélik, hogy a hajléktalanok száma néhány tízezerre tehető. A luxus körülmények között élők száma szintúgy. Elrettentő és követendő példa.
Mi kell ahhoz, hogy egy társadalomban kényszerítő eszköz nélkül rávedd a többséget a mókuskerék taposására? Elrettentő és követendő példa. A csúcson lévőkkel és mélyben lakozókkal való szembesítés. Mindkét csoporttal naponta szembesülsz az utcán, az egyikük ott fekszik a sarokban, másik elsuhan a Bentleyben, és évente megmutatja arcát a Top100 listában. A hatalmat, a pénzt, a korlátlan lehetőségeket, azokat, akiknek bejött az élet. A követendőket. De mennyi az esélyed arra, hogy átlagosnak születve feljuss közéjük? 30.000/10.000.000. Gyakorlatilag nulla. Az agyadba erőszakolt, követendő példa tehát nem más, mint illúzió.
Viszont ahhoz, hogy a társadalom aljára kerülj, nem kell sokat tenned. A hegyre való feljutás keservével szemben, lezuhanni igen egyszerű, elég, ha elengeded magad. Nem kell tenned semmit, levisz a gravitáció egészen az aluljáró legmélyebb pontjáig. „Így jár mindenki, aki kiszáll!” – üzeni a nyomor képe, és „Így él az, aki jól teljesít!” – hiteti el a Top100 lista. Mindkét üzenet ott lesz a metrókocsiban, mikor dolgozni mész. A kezedben lévő újságba bújtatva, és a melletted ülő szerencsétlen személyében.
Ez a világ így jó, ahogy van. Nem összeesküvés ez, hanem egy kialakult mechanizmus, egy jelenség, ami ellen nem kell tenni semmit. A vágyad előre visz, a félelmed pedig ugyanabba az irányba kerget, és eszed ágában sem lesz kiszállni a mókuskerékből. Önként és dalolva.
Nézed a Bentleyt az úton, és már tudod, hogy miért érdemes ~, és ha hátrafordulsz, tudni fogod, hogy miért kell hajtanod.