A minap két palack bor mellett gazdasági válságot vizionáltunk. Olyat, mint amikor esténként összesöpörték az utcáról a bankókat, amiket összefútt a szél a kapualjakba, és amikor a megkapott fizetésed két doboz gyufát ért mire elértél vele a boltba, a csak normálalakban kifejezhető infláció miatt. Amikor a pénz megszűnik fizetőeszköznek lenni.
Mivel erről – hál’ istennek – semmi gyakorlati fogalmunk nincs, nagyapáink történeteire hagyatkoztunk. A klasszikus sztorik kerültek elő, a négy tojásért hajvágás, és a két csirkéért az asztalossal cserélt kredenc, és a két mázsa krumpliért vett budai telek. Ja, romantikusnak tűnik a cserekereskedelem, de akik megélték nem egészen így látták az „értékrendszer” összeomlását.
Próbáltuk elképzelni hogyan működne ez ma. A vidéki ember a városba jár seftelni, hozza a saját maga által megtermelt kaját és becseréli a városlakókkal portékáira, az általa előállított szolgáltatásokra, tárgyakra. És már ennél a momentumnál borult is az elméletünk…
Ugyanis, amíg a harmincas évek elején a városlakók jelentős része is produktív termelő volt (kazánkovács, asztalos, cipész etc..) vagy olyan szolgáltatást nyújtott, ami közvetlenül el/becserélhető más javakra. Magyarán munkaereje, tudása, vagy produktuma mások számára - és így a mindennapi életben - is hasznosítható volt, még a „tábori” körülmények között is.
Ezzel szemben a mai városlakók többsége semmiféle produktumot nem állít elő. Oh, bocsánat kérek mindazoktól, akinek a lelkébe gázoltam ezzel a mondattal, az irodaházak üvegfalai mögött Excel-táblázatot és PowerPoint-bemutatókat „termelőktől”!
A világ ide jutott (szerintem jutott, de a közgazdászok szerint fejlődött), hogy a fehérember ül az irodában, és virtuális bitcsomagokat gyárt. Nem akarok most belemenni a francia példába, de, aki járt kint, az pontosan tudja, hogy fehéret nem látsz dolgozni. A zöldséges ládát feka pakolja, az újságot kínai hordja, és a kukát két arab srác teszi a teherautóra. A fehérember meg ül a negyedik emeleten és menedzseli az „alatta” dolgozókat egy vállalatirányítási szoftverrel, majd munkájának hatékonyságát két PP-prezentációval igazolja főnökének hó végén. Efelé tartunk mi is - és az összes „nyugati” társadalom- csak még azt nem látom, hogy afrikai bevándorlók híján nálunk ki fogja tologatni a kukákat.
Ha – ne adj’ isten – egyszer a túlélés lesz a tét és nem a lízingelt ülésfűtés, akkor mit fog enni a mai városlakó? Ha egy napon arra ébredünk, hogy a pénzközpontú társadalmunk alapjául szolgáló bankó éppen annyit ér, mint amennyit a papír, amire nyomtatták, akkor nagy bajban leszünk, mi Excel-gyárosok. Brutális ára lesz annak, hogy teljesen elszakadtunk a valós értékektől, értékrendtől. Egy virtuális világ közepén virtuális produktumokat „termelünk”, de a kaja, amit megeszünk nagyon is valós, és ha a kettő közötti - szintén virtuális – „árfolyamrendszer” megszűnik létezni, akkor kiderül, hogy munkánk és tudásunk a valós világban NULLÁT ér. Nem tudok cipőt készíteni, nem javítok traktort, és még csak hajat sem tudok vágni. Semmit olyat nem produkálok, amit egy jelentősen leredukált igényszintű környezetben hasznosítani lehetne. Éhen döglenék, ha ismét beköszöntene a városlakók-vidékiek közötti cserekereskedelem korszaka. Nincs semmink, ami értéket jelent abban az esetben, ha a lét a tét. A bankszámládon virító számjegyek nullát érnek, és az életed fő művét jelentő integrációs projekt sajnálatos módon szart sem érne a kofák szemében. Az Excel-tábla nem ehető.
Már látom magam előtt a képet, mikor becsönget egy parasztember egy talicska krumplival
- Akarsz enni? Mid van cserébe?
Én kihajolok az ablakon, - és mivel már minden használati tárgyam kajára cseréltem- csak ennyit mondok:
- Excel-táblám. Igaz, több gigányi.
