Szereplők:
L. 21 éves, munkás.
I. 16 éves, tanuló, L. testvére.
Z. 19 éves, munkás.
T. 21 éves, munkás.
J. 16 éves, tanuló.
Október 23-án, a Forradalom hírére, - ahogy sokan tették – L. is csapot-papot hátrahagyva hazaindult munkahelyéről. Egy alföldi kisvárosban dolgoztak aznap, onnan biciklizett vissza falujába. Izgalmában volt olyan balga, hogy a munkájához szükséges szerszámait is otthagyta a telepen, ami - mint később kiderült - óriási hiba volt részéről…
Politikai értelemben a történet egyik szereplője sem mondható aktívnak, életkorukból adódóan, magasról tettek a világ ezen dolgaira. A Pannóniák, a pia, vagy épp a nősülés tette ki gondolataik java részét. Ahogy Rákosi elvtárs, a forradalmi eszmék is hidegen hagyták őket. Nem voltak hősök, nem mentek fel Pestre harcolni, otthon élték át a nehéz heteket, rádiót hallgatva várták a fejleményeket. Teltek-múltak a napok, már november elejét mutatott a naptár, amikor L.-nek eszébe jutott, hogy lassan dolgoznia kellene, mert forradalom ide-oda, ők így éhen fognak halni. Ugyan lett volna mit ténykedni, de a szerszámok nélkül nem tudta elkezdeni a melót. Logikusnak tűnt, hogy visszamenjen a batyujáért, de időközben az érintett városban is kijárási tilalmat vezettek be. Az öt vagabund összedugta fejét, és meghozták életük legrosszabb döntését: tesznek ők a kijárási tilalomra, este elmennék a cuccért.
Ahogy azt már sejteni lehet, az események innentől drámai fordulatot vettek, mert (borítékolható) pechjükre az egyik utcasarkon beleszaladtak egy őrjáratba. Az „Állj, vagy lövök!” felszólítás természetes pánikreakciójaként mind az öten elkezdtek rohanni a közeli a patak irányába. A katonák pedig gondolkodás nélkül tüzet nyitottak rájuk. Jó néhány tárat utánuk küldtek, és csak az isteni szerencsének meg a vaksötét éjszakának köszönhették, hogy nem kaszálták le őket mind egy szálig. Átérve a patakon, egy erdőben találták magukat, ahol továbbra is lélekszakadva rohantak. Észrevéve, hogy üldözőik már nem jönnek utánuk és lövések is abbamaradtak, megálltak egy pillanatra rendezni soraikat. Ekkor vették észre, hogy Z. hiányzik. Óvatosan visszakúsztak a patak partjáig, hogy megnézzék mi történt. Ekkor már Z. élettelen testét húzták fel egy teherautó platójára. Ezt a pillanatot egyikőjük sem felejti soha.
Z. nélkül ért haza a csapat hajnaltájt. Nem szóltak senkinek, tudták, hogy egyetlen szó is a saját halálos ítéletüket jelentené. Másnap rendőrök jelentek meg Z. családjánál, akiktől megtudták, hogy Z. fejlövést kapott, de életben van, és rabkórházba vitték.
Csak sejthetjük, hogy milyen lehetett együtt élniük a történtek okozta sokkal, valamint azzal a teherrel, hogy barátjuk a csapat hülyesége miatt majdnem meghalt, és még csak meg sem látogathatják. A félelemről nem is beszélve, hogy mi lesz, ha Z.-ből kiverik a neveket. Aggodalmuk nem volt alaptalan, ugyanis az elvtársak jó ávós szokáshoz híven, megvárták, Z. felépülését, - ami közel egy évet vett igénybe -, majd addig verték egy cellában, némi körömtépkedéssel vegyítve, amíg nem mondott neveket. Z. tudta, hogy az et.-knek sejtelmük nincs, hogy hányan voltak aznap éjjel, így nem kell mindenkit feldobnia. Lélekjelenlétének köszönhetően, csak a társaság két idősebb tagjának nevét mondta el, a „kicsiket” - emberi megfontolásokból - „elfelejtette” megemlíteni. Egyébként a csapatból soha, senki egyetlen szóval nem hibáztatta Z.-t a kitálalásért. Tudták, hogy lehetsz kemény, tökös gyerek a kocsmában, de ha két napig váltva ütnek az ávósok egy cellában, és ráadásnak csípőfogóval tépik le körmeid a lábadról, beszélni fogsz. Bevallasz bármit, aláírsz mindent, amit eléd raknak.
Így történt, hogy majd’ két évvel az események után, L., T., és természetesen Z. is megkapta a fejenkénti kettesét, és még örülhettek, hogy ennyivel, és élve megúszták.
Hat évvel fizetett a baráti társaság a szerszámos táska hazahozataláért.
Megtörtént esemény.
