Szombat este, alkalmi társaság, akik a kényszerűségből együtt töltött időt csevegéssel próbálják elütni. A hangulat oldódik, repkednek a poénok, mikor valakitől elhangzik, az „akinek hat anyja van, az” szólás. Azonnal jönnek a kontrák, és magamhoz ragadva a szót, pár mondat után eljutok a négy nagyapa sztorijához. Elmeséltem, hogy nekem ennyi jutott, mert sajnálatos módon a két vérszerinti nagyapám korán elment, és helyükre egy-egy „mostoha” került. Egy ilyen családfa kicsit valóban abszurd, és kellő cinizmussal megáldott hülyéknek ez bőven ad táptalajt a kretenizmusuk kiéléséhez. Ennek megfelelően könnyesre röhögtük magunkat a képzeletbeli tíz anyus, hat nagyapás, és egyéb, túlragozott „családformációkon”. Mosolyunk egészen addig tartott, amíg a társaság egyik hölgytagja komor arccal hozzátette, hogy neki négy apja volt. Ahogy ránéztünk, tekintetéről azonnal lerítt, hogy számára ez egyáltalán nem vicc. A levegő azonnal megfagyott, mint amikor egy ízetlen poén véletlenül telibe talál valakit, és a korábban jópofának tűnő eszmefuttatás egy másodperc alatt fordul át a legkellemetlenebb hallgatásba. Nem tudni, hogy a beszélgetés megtörése okán érzett felelősség, vagy egyszerűen a megkönnyebbülés végett, de a lány folytatta meséjét.
Még hatéves sem volt, mikor édesapja és édesanyja elváltak. Mint általában a lányok, ő is teljes rajongással imádta apját, így ez a szakítás nagyon megviselte. Sajnálatos módon a papa a válás után teljesen elszakadt tőlük, és vele sem tartotta a kapcsolatot. Az imádott apu ejtette őt. Kress..
Anyu bátran élte tovább saját életét, már ami a párkapcsolati részét illeti. A következő tíz évben még három aput vitt haza, akikben megtalálni vélte az igazit. A lány mindhármukat utálta, és elmondása szerint ez az érzés kölcsönös volt mindegyikük esetében. Így lett tizennyolcadik életévére négy apuka „boldog tulajdonosa”, mikor is az első adandó alkalommal, viharvert sebességgel menekült el a „családi fészekből”.
Most, túl a harmadik ikszen, már családanyaként is igen frusztráltan beszélt ifjúkori éveiről. Elmondta, hogy a történtek miatt - finoman fogalmazva - édesanyjával sem felhőtlen a viszonya, mert úgy érzi, hogy haza lett vágva az egész gyermekkora. Istenigazából a „történelmi háttérről” ennyit tudtunk meg, de még hosszasan mesélt érzéseiről, sérelmeiről, amiket gyermekkorában elszenvedett, vagy elszenvedni vélt, a - valóban elég extrém – családi körülmények miatt.
A társaság hangulata ugyan szép lassan helyrerázódott, de nekem nem csak ott, hanem még napokkal később is kattogtak fejemben a lány szavai. Furcsa volt látni, hogy egy kifejezetten értelmes, felnőtt nő milyen kezeletlen sebeket cipel magával. Furcsa volt látni, mert már magam is a szülői korba léptem, és egészen más aspektusból figyelem a család és benne a gyerekek szerepét. Az, hogy az ő esetében ki és milyen mértékben felelős a kinyírt gyerekkoráért nagyon nehéz megmondani, viszont jó néhány alapigazságot le lehet szögezni története kapcsán.
Édesapa. Asszem’ tiszta sor: fákoff. Neki is, és minden olyan szülőnek, aki csak megcsinálni tud egy gyereket. Szomorú látni, hogy apucik kábé annyira tudnak szarni saját csemetéjükre, mint egy bontóba letolt autóra. Leadta, nincs többé. Számtalan olyan példát látok, hogy nem csak a személyes kapcsolatot képes totálisan elhanyagolni porontyával, hanem azt a szaros húszezret sem fizeti havonta gyermeke boldogulása érdekében, amit gyerektartásnak hívnak. Mélyen emberi viselkedés.
Anyuci. Na, ő már egy kicsit összetettebb kérdés. Kezdjük azzal, hogy kétévente megtalálni az igazit valóban ragyogó sikertörténet, nagyjából olyan, mint négyszer leszokni a cigiről. Igazán enyhe kritikai éllel azt is mondhatnánk, hogy a hitelesség oltárán a mennyiség nem túl bizalomgerjesztő jel. Az viszont biztosan leszögezhető, hogy felnőttként az ilyen mennyiségű „melléfogás” a totális önismeret hiányáról árulkodik. És, mint a fenti példa is mutatja, amíg csak a sajátodat vered a csalánba, nincs is azzal probléma, hogy a saját hülyeséged okán folyamatosan lékre futsz párkapcsolataidban, de gyermekesként már nem csak a saját életedre van befolyással (rossz) döntésed, hanem az ő életére is. Konkrétan arról van szó, azzal, hogy önismeret hiányában fogalmad sincs, hogy ki vagy valójában, így azt sem fogod tudni megmondani, hogy kire van szükséged az életben, és egy olyan focimeccsen rugdosod a kapufákat, ahol az egyik léc a csemetéd lelke. Lehet kísérletezni távoli lövésekkel.
De tegyük félre anya bénázását és fogadjuk el, hogy négyszer oltár elé vezettetni nem szánalmas vergődés, hanem pechsorozat. Azt hiszem ezzel együtt elmondható, hogy anyuci egyszerűsége ettől függetlenül is bizonyítás nyert, hiszen aki azt nem veszi észre, hogy apa eltűnése ennyire megviselte a gyereket, az valószínűleg megérne egy adást a Mónika Showban. Tetszik tudni, vannak azok az újsághírek, melyekben beszámolnak Gipsz Ilnoka nagykarakószörcsögi leányanya szüléséről, amelyről a - vele egy háztartásban élő - szülők csak akkor szereztek tudomást, mikor a hátsó pottyantósban életed adott a négyezer grammos Lajoskának. „Nem vettük észre, hogy terhes.” – na ja, van az úgy. Mennyire, és egyáltalán mire figyel az a szülő, aki nem veszi észre, hogy kilenc hónap alatt tíz kilót hízott a lánya, vagy, hogy a gyerek, apjától való elszakadása óta egy lelki roncs? A jelek szerint, az egy fedél alatt élés nem jelentett együttélést, ebben az esetben sem.
Főhősünkről pedig talán annyit, hogy az új apuk részéről érzett utálat akár teljesen alaptalan is lehetett, hiszen ismerjük a „te nem vagy az apám”, gyermeki default elutasítást. Egyébként, gyakorlatilag a gyerek állapota szempontjából mindegy, hogy csak vélelmezte apuk részéről a gyűlöletet, vagy ténylegesen volt is. A jelek szerint az első pofon padlóra vitte, és senki nem volt a környezetében, aki ezt észrevegye. Segítője meg annyira sem akadt, pedig tán még többen is voltak körülötte, mint kellene.
Gondolatébresztés van, tanulság nincs, hacsak az nem, hogy az „akinek hat anyja van” nem mindenkinek poén.
