Zűrös ez a hétvége. A hajnal a főtéren ért, ahogy egy padon kortyolgatom ezt a lónyál ízű dobozos kávét. Tekerek hozzá egy cigit, imitálva a napi rutin első szertartását, miközben kisült agyam kósza gondolatai között próbálok fonalat találni. Bámulom a várost, rácsodálkozva egy házra, egy-egy utcaképre. Ilyenkor önkéntelenül is kattan az ember agya, ismerős képekre azonnal ráhúzza az odavonatkozó emlékeket. Ja-ja, tíz-húsz év távlatából általában már csak a vizuális emlékek maradnak meg. Ahogy körbeszkennelem ezt az apró teret, minden sarokhoz tudok valami eseményt társítani. Pont ott álltunk, pont úgy, pont az a ház, pont így nézett ki. Pont, pont, pont. Itt semmi sem változott.
Húsz éve szerettem bele ebbe a tájba, meg abba a néhány faluba, ami itt nőtt ki a dombok oldalán. Varázs. Ha csak tehetem, jövök, és bár néha hálátlan unoka módjára hanyagolom „nagyit”, azért nyaralni mindig ide esz a fene. Olyan meglátni a Verőce táblát, mint egy strapás hét péntekén beesni a lakásba. Lerúgod a cipőd, elterülsz a szőnyegen, szól a zene, kezedben ital. Minden a helyére kerül, otthon vagy. A Dunakanyar a lélek nappalija. Kandallóval. És bár szülőföldem száz kilométerre van innen, mégis hazajövök ide, ha belépek, lerúgom a cipőm.
Tényleg semmi. A díszburkolaton és templom vakolatán kívül, centire ugyanaz, mint 1990-ben. Dráma. Két évtized alatt nem épült és nem szépült semmi. Ami volt, azt is sikeresen hazavágták nagyjaink. Régen legalább a művésztábor hozott valami életet a faluba, de mára az intézményt vezető beporosodott agyú, rövidlátó hülyének ezt is sikerült leépítenie. Este a kocsmában vagy húszan voltak, egytől-egyig helyiek. Tombol a nyár az ország egyik legszebb táján, és egyetlen turistabuszt láttam délután. A nyugdíjas csoport megnézte a templomot, nyaltak egy fagyit a sarki cukiban, visszaszálltak és tovamentek. 20 percet voltak itt. Elkeserítő. Aszongya a Wikipédia, hogy „Magyarország egyik legfontosabb turisztikai körzete”. - Muhaha, muhaha…
Alvópark. Így hívom azokat a Budapest környéki településeket, ahol semmi megélhetés nincs, amelyeknek vonzereje nulla, így csak az megy oda, aki ott lakik, és azok is csak aludni. Reggel felszállnak a pesti vonatra, bezötyögnek a teszkóba dolgozni nyolcvanezerért. A vonat-, és a BKV-bérlet együtt negyven. A modern rabszolgaság perifériája ez, akiknek még az sem adatik meg, hogy lakóhelyükön haljanak bele a melóba. És a Dunakanyar északi részén ugyanez a helyzet: Szob, Zebegény, Nagymaros, Kismaros, Verőce. Mire Vác magasságába ér az ingázókat szállító ötnegyvenes vonat, plafonig telnek a vagonok reménytelenséggel.
Pedig lehetne másként. Kell azt magyarázni, mint jelente évente X tíz-, százezer turista ennek a vidéknek? Hogy a sarkon nyitott zöldségesed / lángososod / bringakölcsönződ szezononként kitermelne annyit, hogy a család egész éves megélhetését biztosítaná? Merthogy volna egy ilyen alternatíva is a teszkóvonat helyett.
Ha van az életben bűn, akkor az elszalasztott lehetőség és az elfecsérelt tehetség az. Lehet-e jobban haragudni bárkire, mint arra a Pistikére, aki már tíz éve zongorázik, és a tanárai szerint évszázados tehetség, de a gyerek lusta gyakorolni? Pisti bammeg. Kapsz valamit ajándékba, és te kivágod az ablakon. Az életben nem az a kukás a lúzer, aki képességei maximális kihasználása mellett lett az ami, hanem az a Hondás osztályvezető Pisti, aki lehetne elismert zongoraművész is.
Magyarország lúzere, Pistikéje a Dunakanyar északi része, hihetetlen természeti adottságai parlagon hevernek. Egy-két megszállott lokálpatriótán és bringáson kívül a kutya nem látogatja a helyet, pedig az ország egyik legfestőibb, legvarázslatosabb része. Elfecsérel adottság. Ennek a régiónak nemhogy magát el kellene tudnia tartania, de az ország számára is fontos bevételi forrásnak kellene lennie, ha nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogy. Sehogy.
Belegondolok, hogy ’90-ben hogy nézett ki Siófok, és hogy mivé lett mostanra, és ezzel a változással párhuzamba állítom a Dunakanyart, sírni volna kedvem. Persze, nem azt mondom, hogy minden településből fedetlen plázát kell csinálni, ahogy tették ezt a Balaton fővárosával. Nem az üvegpalotát és nem a nyolccsillagos szállodát hiányolom Zebegényből, mert az lenne a hely végleges halála. A fejlődés nem egyenlő a feszítettfolyósós-márványtükrű Wellness betontömbökkel. Van más alternatíva, van más potenciál, és egyébként sem hiszem, hogy a márványszállodás vendéglátás lenne a jövő útja. Abból már van elég, sőt talán már túl sok is. Az embereknek egzotikum kell, és ez a hely az. Vannak lehetőségek, amelyekhez nem kellenek milliárdok, mégis óriási sanszot jelentenének a régiónak, hogy végre ne csak az eltévedt rókák menjenek be a faluba.
Kedves Szob, Zebegény, Nagymaros, és Kismaros!
Az elmúlt húsz év a Dunakanyarban a csodavárással telt, de mint kiderült, az nem jön.
Hasztalan várjátok mind a politika segítségét, mind a tőke eljövetelét. Senkire sem számíthattok magatokon kívül, és ha nem tesztek a változásért sürgősen, nem csak Ti, hanem a gyermekeitek is ott fognak állni minden reggel az ötnegyvenes teszkóvonaton. Sajnos, kívülállóként eléggé élesen és objektíven látom a folyamatokat: ez a régió meredeken zuhan a teljes gazdasági kilátástalanságba, és változás híján, öt év múlva kitehetitek „Halálvölgy” táblát a kanyarba.
Rabszolgák lesztek abban a földi paradicsomban, ami a Ti tulajdonotok.
Lehet gondolkodni. Hajrá!