Nem szívesen kopizok be írásokat "egy az egyben", de az a tapasztalatom, ha csak belinkelek egy anyagot, nem olvassátok el. Az alábbiakban Lóránt Károly gondolatait csemegézhetitek. Érdemes...
A rendszerváltás idejére az ország gazdasági irányítása már régen a neoliberális közgazdászok kezébe került. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a magyar kormányok négy év leforgása alatt megnyitották az ország piacait a sokkal tőkeerősebb, fejlettebb technikával rendelkező nyugati vállalatok előtt. A külkereskedelem liberalizálása során, négy év alatt – a hazai ipar legcsekélyebb védelme nélkül –, minden importkorlátozást megszüntettek. Emellett olyan törvényeket hoztak, amelyek a még esetleg életképes vállalatoknak is megadták a kegyelemdöfést (csődtörvény, számviteli törvény, pénzintézeti törvény).
Olyan cégek mentek tönkre, amelyek túlélték a két világháborút, Trianont, a szocializmust. A biztosítási szektor közel egésze, a bankszektor 4/5-e, a gépipar 3/4-e, az egyéb iparok és a szolgáltatások 2/3-a került külföldi kézbe. Ezek az arányok nemzetközi összehasonlításban extrémnek számítanak. A városállam Szingapúr és az amerikai írek befektetései nyomán Írország közelíti meg ezeket az arányokat, a hasonló nagyságú uniós országokban általában ez csak 10–30 százalék. Ha valaki akár csak felületesen elolvas egy gazdaságtörténeti tankönyvet, hamar rájön, hogy a vezető ipari országok nem annak köszönhették felemelkedésüket, hogy amikor gyengék voltak, megnyitották piacaikat a konkurencia előtt, hanem annak, hogy minden lehető eszközzel védelmezték. A neoliberalizmus az erősek ideológiája!
Az eredmény ismert: 1989 és 1992 között a GDP 18 százalékkal, az ipari termelés 30, a mezőgazdasági termelés 40, a lakásépítés pedig 60 százalékkal esett vissza, A reálbérek nagymértékben csökkentek, a munkahelyek egyharmada, 1,5 millió munkahely megszűnt. A magyar gazdaság valójában összeomlott. A belső államadósság (a jegybanktörvény révén) és ezzel a költségvetés kamatterhei (az egészségügy, oktatás stb. rovására) az égbe emelkedtek.
A hihetetlen áldozatok nemhogy megoldást hoztak volna, hanem hosszú távon fenntarthatatlan eladósodási és függőségi pályára állították az országot. Hiába adták el ugyanis – a devizabevétel szükségességével indokolva – a külföldnek a vállalatok, bankok nagy részét, ez csak tovább rontotta a fizetési mérleget, mert a cégekkel együtt eladták azok külső és belső piacait is. A magyar vállalatok mintegy évi tízmilliárd dollárnyi hazai és külföldi piacot vesztettek el. Innen származik a fizetési mérleg hatalmas hiánya és közvetve a költségvetési hiány is. Az állami költségvetés kiadásai ugyanis reálértékben a rendszerváltás kezdete óta nem sokat változtak, bevételei viszont – a vállalati befizetések drasztikus csökkenése miatt – jelentősen visszaestek. Elsősorban ebből, valamint a kamatterhek növekedéséből származott a költségvetés egyre nagyobb hiánya.
*
Nézzük egy kicsit részletesebben! Az 1989–90-ben még egyensúlyban lévő fizetési mérleg hiánya 2004-2005-re – a durva beavatkozásnak számító, de csak tüneti kezelést jelentő Bokros-csomag átmeneti fékező hatása ellenére – évi mintegy 8,5 milliárd dollárra emelkedett (ez több volt, mint addig a teljes privatizáció devizabevétele, amely 7,4 milliárd dollárt tett ki).
Az 1993–2001 közötti kilenc évet önálló szakaszként lehet értelmezni, amelyet az jellemzett, hogy a nagymértékű (összesen 27,3 milliárd dolláros) fizetésimérleg-hiányt a közvetlen és un. portfolio (spekulációs) tőkebefektetések hasonló nagyságrendű beáramlása kompenzálta. Ennek következtében a nettó külföldi adósság lényegében nem változott. Az ezt követő évektől azonban Magyarország adóssága hirtelen emelkedni kezdett, ugyanis 2002-ben az ún. vámterületi gazdaság (a gazdaság többé-kevésbé magyar tulajdonban lévő része) kereskedelmi egyenlege már kilencmilliárd dollár hiányt mutatott, ezt az akkor még vámszabadterületként nyilvántartott (teljes egészében külföldi tulajdonú, összeszerelő tevékenységet végző) gazdaság aktívuma már egyre kevésbé tudta kompenzálni és a tőkebeáramlás is csökkent (mert a külföldi befektetők már "learatták", amit Magyarországon lehetett). Ráadásul ekkor már évi 3,5-4 milliárd dollár áramlott ki évente az országból tőkejövedelmek és üzleti szolgáltatások címén. Az ország bruttó külföldi adóssága 2002 óta legalább megháromszorozódott és elérte a 100 milliárd dollárt. Ennek harmada az állami adósság. Az ország külső tartozása (az adósságon túl a külföldiek tulajdonával, államkötvényeivel, részvényeivel) pedig bruttó értékben már számottevően meghaladja az éves GDP értékét és egyre növekvő gazdasági bizonytalanságot okoz. A portfolió-befektetések terén ugyanis rendkívül intenzív lehet a tőkekivonás – ezt napjainkban is tapasztalhatjuk.
*
Ha jól belegondolunk, hazánk nemzetközi fizetési helyzetének felborulását, az újabb eladósodási hullámot, és azt, hogy az utóbbi években a többi kelet-európai országnál rosszabbul „teljesítünk”, egyaránt az okozza, hogy a tulajdonosi változások folytán Magyarországon duális gazdaság jött létre. Ez azt jelenti, hogy a gazdaságot (erős közelítéssel) két szektorra lehet bontani.
Az egyik szektor a teljes egészében külföldi tulajdonban lévő rész, amely a magyar gazdasághoz alig kapcsolódik, a munkaerő mintegy két százalékát foglalkoztatja, viszont a külkereskedelemben jelentős szerepet játszik, jövedelmének nagy részét külföldre viszi. E vállalatok jellemzője, hogy teljes egészében külföldi tulajdonban vannak, az olcsó munkaerőn kívül más módon alig kapcsolódnak a magyar gazdasághoz (importalkatrészek összeszerelését végzik), adót pedig alig fizetnek.
A másik rész, amelyik a munkaerő 98 százalékát foglalkoztatja, és egyes szektoroktól eltekintve, ahol szintén a külföldi tulajdon dominál, többségében hazai tulajdonban van. Ez a rész (a külföldi tulajdonban lévő szektoroktól – mint a kereskedelem és a telekommunikáció – eltekintve) stagnál, és külkereskedelmimérleg-hiánya (a hazai piac „kivásárlása”, a stagnáló termelés és az áruházláncok importja folytán) jó másfél évtizedig gyorsan növekedett. Az adott szűk mozgástér ellenére a gazdaságpolitika is felelős azért, hogy a hazai vállalatok versenyképessége nem javul. Gazdálkodási körülményeik lényegesen kedvezőtlenebbek, mint nyugati versenytársaiké. Technikai felszereltségük (az egy főre jutó eszközérték) egyharmada, tőkearányos nyereségük pedig egyötöde a nyugati versenytársakénak. Ha hozzátesszük, hogy az adókedvezmények zömét is a külföldi vállalatok kapják, igen nehéz elképzelni, hogy a hazai vállalati szféra valaha is versenyképes lehet a külföldi konkurenciával szemben. A minden szempontból versenyképesnek minősíthető hazai tulajdonú vállalatok elsősorban a hagyományos gazdasági szektorokban találhatók, és összességében a magyar vállalatok egy csekély szegmensét, az összes társasági adóbevallást készítő vállalat nettó árbevételének három százalékát képviselik.
Valójában arról van szó, hogy a hazánkban letelepült multinacionális vállalatok egy részének bővülő exporttevékenységét a statisztika ugyan a GDP növekedésének méri, ám ettől a GDP-növekedéstől a hazai állampolgároknak és a büdzsének nem lesz lényegesen több jövedelme. Még a nemzetközi statisztika is különbséget tesz a külföldi és a hazai vállalatok teljesítménye között, ebben különbözik a GDP (bruttó hazai termék) a GNI-tól (bruttó nemzeti jövedelem). Csak a GNI képez olyan jövedelmet, amelyet egy ország (további) eladósodás nélkül eloszthat magának. Bár a KSH számolja e mutatót, sajnos a hazai közvélemény előtt ismeretlen. Valószínűleg azért nem közkeletű az egyébként nyilvános adat, mert jóval alacsonyabb gazdasági növekedést mutat ki, mint a külföldi tulajdonú vállalatok teljesítményét is magában foglaló GDP.
*
Visszatérve a nemzetközi fizetésekhez megállapítható, hogy az ezredforduló utáni évekig a „belső gazdaság” egyre nagyobb mérleghiányát a nettó tőkebeáramlás mellett annak a magyar gazdasághoz csak lazán kapcsolódó kétszáz külföldi tulajdonú vállalatnak az exportja kompenzálta, amely az EU csatlakozás előtt vámszabad területinek számított. Az ezredfordulót követően ezek a hatások kifulladtak. A működő tőke nagyarányú beáramlása – mint már szó volt róla – mérséklődött, ami nem annyira a hibás hazai gazdaságpolitikai lépésekre, mint inkább arra vezethető vissza, hogy egyrészt a többi csatlakozó országban és tőlünk keletebbre még privatizálható vagyont és olcsóbb munkaerőt találnak, másrészt arra, hogy az egész nyugat-európai gazdasági növekedés is lassú. Ez a helyzet egyrészt nagymértékben szűkíti a mindenkori gazdaságirányítás mozgásterét, másrészt rendkívül nagy bizonytalanságot jelent, mert a magyar gazdaság egyensúlya (és ezzel együtt a gazdasági növekedés, az életszínvonal alakulása) szinte teljes egészében a külső tulajdonosok döntéseitől függ. Ez viszont azt jelenti, hogy a magyar gazdasági fejlődést, a gazdasági egyensúlyt alapvetően befolyásoló döntéseket egyre inkább Magyarországtól távol fogják meghozni.
Mindebből is látszik, hogy a termelőeszközök tulajdona alapvetően érinti a nemzetközi mérlegeinket, az önálló gazdaságpolitikai döntés lehetőségét, ezen keresztül a nemzeti szuverenitást. Ha egy nemzet nem rendelkezik a fenntartását szolgáló termelés eszközeivel, akkor még részleges nemzeti szuverenitásról sem lehet beszélni, az adott nemzet ki van szolgáltatva a más érdekeket szolgáló, mások által hozott döntéseknek, ami valójában a nemzetállam megszűnésével azonos. E folyamat előrehaladott állapotban van Magyarország esetében, de az Európai Unió többi tagállamai is hasonló úton járnak.
A globalizáció elködösített fogalma mögött pontosan az húzódik meg, hogy az emberek életét alapvetően befolyásoló termelőeszközök, sőt a felhalmozódott tudás (műszaki ismeretek) tulajdona – a neoliberalizmus piacliberalizáló elveinek érvényesítésével – kikerül a nemzetek, illetve a nemzetállamok demokratikusan választott intézményeinek hatásköréből, és olyan multinacionális konglomerátumok kezébe csúszik át, amelyek demokratikus úton nem ellenőrizhetők. Lényegében Brüsszel is e szervezetek irányítása alatt áll, és hatalmát a népek kikerülésével hozott Lisszaboni szerződés tovább növeli. E folyamat az átlagember számára olyan, Brüsszel által kezdeményezett intézkedésekben nyilvánul meg, mint a munkaerőpiac „rugalmasabbá tétele”, avagy a jóléti állam „reformja”, ami nem jelent mást, mint a korábban elért életszínvonal tartós rontását, mígnem a jövedelmek az egymással liberális kereskedelmet folytató nagy térségeken belül kellően közel nem kerülnek egymáshoz.
A kormány a nemzetközi gazdasági erőközpontok és az Európai Bizottság nyomására – neoliberális gazdaságfilozófiája miatt – a költségvetési kiadások lefaragásával, vagyis a közszolgáltatások színvonalának csökkentésével kívánja biztosítani az egyensúlyt. A recept évtizedek óta változatlan. Ez azonban ugyanúgy nem hozhat tartós eredményt, mint a Bokros-csomag, hiszen az alapprobléma nem a túlzott költségvetési elosztás, hanem az, hogy a rendszerváltás hevében neoliberális gondolkodású közgazdászaink – a vállalatokkal együtt – eladták az ország exportpiacait és az állami bevételt. Azok a neoliberális ihletésű javaslatok, amelyek kormány- és ellenzéki oldalról is felmerülnek (például adócsökkentés, államháztartási reform), rövid távon lehet, hogy bizalmat keltenek a „befektetőkben”, de hosszabb távon éppen a gazdasági egyensúlyt ássák alá.
A magyar kormánynak lenne lehetősége, hogy magyarázza: az államháztartási és külpiaci hiány nem azért keletkezett, mert szórja a pénzt, hanem azért, mert az ország elveszítette piacait, bevételeit, miközben megvalósította azokat a reformokat, amelyeket az unió és intézményei javasoltak (és akkor hogy tapsoltak nekünk!). Egy ilyen politikai elhatározás esetén elvileg megtehetők a megfelelő gazdasági védőintézkedések is. Erre az adhatna lehetőséget, hogy a Lisszaboni Szerződés szerint a súlyos fizetésimérleg-egyensúlytalansággal küzdő országok lehetőséget kapnak a felmerült, vagy fenyegető nehézségek leküzdéséhez. A Bizottság, a Gazdasági és Pénzügyi Bizottsággal folytatott konzultációt követően, javaslatot tehet a Miniszterek Tanácsának a kölcsönös segítségnyújtásra, és a szükséges módszerekre (Lisszaboni Szerződés 143§).
Lóránt Károly
közgazdász
2008. április 14.
