Két éve történt így nyár derekán, hogy eldurrant a vízvezeték előttünk. Klasszikus csőtörés esete ez, mely a környéken mindennapos, ugyanis régi a hálózat. Sok helyen még eternit az utcai vezeték, és a kiállások (a házak leágazásai) vas, illetve ólomcsővel (!!) vannak megoldva. Nem meglepetés felénk, ha valaki arra ébred, hogy a vízóraaknája medencévé változott. Rutinból cserélik már a szerelők ezt néhány méteres szakaszt, mely a fővezeték és a vízóra között található. Nálunk is ez történt, az utcai elzárócsap durrant el. Telefon, hibabejelentés, regisztrálták, jöttek. Patent munkát végeztek, még a kiszállással sem volt gond, tán’ ha két órán belül megjelentek a „szakik”. Hárman jöttek egy puttonyos szervizautóval, ketten nekiálltak kiásni (ásólapát segítségével) a járda és a vezeték közötti kb. másfél méteres szakaszt, ami nagyjából ugyanilyen mély gödröt is jelentett. Sokat mondok, ha fél óra kellett a „feltáráshoz” kettejüknek. A járdát nem bontották meg, mert a régi csőre rákötve az új műanyagot át lehet húzni az aknába, így (ésszerűen) megúszható a felesleges ásás, bontás. Summa-summarom, a három szerelő másfél óra alatt, úgy ahogy volt, földmunkával, szereléssel végeztek, gondosan ügyelve arra, hogy a lehető legkevesebb kosszal és bányászkodással végezzék el a feladatot. Patentül dolgoztak.
Az egész sztorit csak azért vetem papírra, mert a minap a szomszédnál is szétszállt a bekötés, és a fenti folyamatot nála is megszemlélhettük, bár részleteiben már jelentős eltérést mutat a két történet. Víz fel, telefon ment, szerelők - itt is - jöttek. Eddig ismerős a szitu, bár már a felvonulás is kicsit másképp nézett ki. Jött egy markoló (?), egy platós teherautó (?), valamint a szokásos szervizes kisteherautó két kollégával. (Ha kérdéseid lennének az előző mondatot olvasván, légy türelemmel, hamarosan választ kapsz rájuk!)
Összesen három munkagép/jármű és négy darab humánerőforrással láttak neki ugyanazon feladatnak. Nem sok kérdeztek, és valószínűleg még kevesebbet gondolkodtak, azonnal nekilátott a markolós kiásni azt a hihetetlen nagy, 1,5*0,4*1,5 méteres gödröt, ami kellene ahhoz, hogy a csőcsere elvégezhető legyen. Mondom kellene, meg elég lenne, mert ő nem sokat szarozott, járdástól, szegélyestől „kimarkolt” mindent. Hogy miért így, azt nyilván ő sem tudta, de valószínűleg a „ha már egyszer kiálltunk a géppel, én meg benne ülök, akkor kitolom a picsába az egészet” gondolat mentén cselekedhetett. A gödör már megvolt, igaz kicsit nagyobb lett, mint a szükséges, kicsit több energiával és drágábban készült, mint kézi erővel, de a végeredmény a fontos, ugye.
Időben – és így hatékonyságban sem - a markolóval nem lehet versenyezni, de a feladat nagyságánál fogva spóroltak vagy kemény tíz percet. A szerelés nyilván itt is ugyanannyi időt vett igénybe, bár a gödör visszatúrása gépi erővel lényegesen könnyebb, ezért ismét hozzáírhatunk tíz perc fórt ezen megoldás javára, no de…
Itt maradt a szétkqrt járda a szétqrt szegéllyel, valamint annak maradéka, ami ugye hulladék, ráadásul a veszélyesebb fajtából, aszfaltból lévén. No problémó, embereink körülkerítették a munkaterületet (nehogy valaki pofára essen a földkupacban) és levonultak. Másnap jött egy csapat, (teherautó két emberrel) akik gépi erővel visszadöngölték a földet, felpakolták a platóra az aszfaltmaradékot, és visszabetonozták a szegélyt, valamint a szétbarmolt járdát egy aszfaltvágóval elvágták „egyenesbe”. Mint tudjuk, a betonnak szüksége van némi kötési időre, így ismét magára hagyták a munkaterületet két napra, természetesen körbekerítve. Már a negyedik napnál járunk, amikor is újfent kivonult a brigád, hogy visszaaszfaltozzák a járdát, amit ismét két ember, ismét egy darab teherautóval realizált. Persze, a projektnek még nincs vége, hiszen az aszfalt sem azonnal köt, így az elkerítő deszkák és bóják továbbra is kint maradtak, nehogy az arra járó belelépjen a friss bitumenbe. Megint két nap, megint teherautó és megint két ember kellett ahhoz, hogy az is eltűnjön, és hipp-hopp már be is fejeződött a sztori.
Egyértelműen leszűrhető, hogy sokkal ésszerűbb, költség~, és energiakímélőbb megoldás volt ez, az előzővel szemben. Bruhaha.
Hogy minek kellett legelőször a platós teherautó, és miért kell egy vödörnyi lyukhoz markoló, valamint, hogy milyen megfontolásból cseszték szét a járdát, - amit némi gondolkodással megspórolhattak volna - már soha nem tudjuk meg.
Minden esetre roppant boldoggá tesz, hogy világunk kihasználva a technika és a tudomány vívmányait az egyszerűség, a hatékonyság és a racionalitás irányába fejlődik. Rohamtempóban, két esztendő alatt háromezer évet hülyültünk, de ezt legalább magas technologizáltság mellett tesszük.
Éljen a technika, az alkotó és gondolkodó ember, valamint a hatékonyságot a középpontba állító, progresszív szemlélet!
