A következő írás egészséges fejlődésű, normális emberek részére felesleges olvasmány.:)
Húsz vagy, nézed a tévét. „Csajok, buli, Fanta” fíling. Elhiszed, megteszed. Rendben. Ahogy azt kell, nekilátsz a kerület felét kardélre hányni, majd ennek végeztével az egész város női lakosságát veszed célba. Nincs ezzel baj, ennek ez a kora.
Majd telnek-múlnak az évek, a tévé még mindig ezt szajkózza, és ennek megfelelően a stratégiád sem változott. Már valami nincs egészen rendjén. Már huszonöt vagy, és valós szocializálódás helyett, - a szingliszemlélet mentén - valójában egyre jobban elszeparálod magad. A kompromisszumok gyakorlása helyett, az első adandó problémánál dobod a partnered, vagy elmenekülsz. „Nem illünk össze” hangzik az önigazoló mondat, és eszedbe sem jut, hogy mekkora lehetőség mellett húzol el éppen. Mennyiségi szemlélet. Kényelmetlen, tehát csere. Még nem is gondolod, hogy - közvetve - mennyi kárt okoz ez a magatartás. Kimarad egy sor tanulási folyamat az életedből, amelyek alapvetően szükségesek lennének, ahhoz, hogy később, amikor valóban eljön az ideje, tudj együtt élni, valós, emberi kapcsolatot építeni. Ehhez még az az „aprócska” probléma is társul, hogy elindulsz a „begyepesedés” útján. Ez nem jelent mást, mint az a teljesen normális folyamatot, hogy az életkor előrehaladtával, egyre nehezebben változik az ember. Veszít rugalmasságából, főleg – mint esetedben - trenírozás nélkül. Jönnek a bogarak, a kialakított életvitel. „Ez van, így élek. Ha tetszik maradsz, ha nem, nem.” Brávó. A stratégia működik, mennyiség van, dumád rendjén, ördögnél egy fokkal szebb vagy, irány az éjszaka. Hajrá!
Megint eltelik egy-két év, lassan megkopik a vadászat fénye, már egyáltalán nem jelent örömet. Lustulsz, már nem járod a szórakozóhelyeket, nem ér annyit az egész. Meg a technika is fejlődik, már te is a Neten vadászol. Randiloveboxvonal, jobbklikk, cél mentése másként, este megdöntve, reggel már egy másik „html szerelmen” töröd a fejed.
A folyamat mélyül, gyorsul. A másik ember, és a kapcsolat fogalma valami egészen kretén képpé torzul a fejedben. A gond az, hogy észre sem veszed, mivel viszonyítási alapod nem sok van, - vagy éppen semmi – el sem gondolkodsz azon, hogy amit Te annak gondolsz, az nem is az. Végtelenül degradálódott agyadban a nő értéke, pina lett a neve. Kicsi, nagy, illatos, szaftos, kerek, négyszögletes. Osztályozási szempontok, elcsúszva. Ezzel sincs baj, - mint említettem - ha a megfelelő életkorban gondolkodsz így, azaz húszévesen. De Te már régen nem vagy annyi, ugye. A drámai feszültség fokozódik, a tragédia körvonalazódni látszik, de Te még semmit sem sejtesz. Pedig jön!
Újabb évek és odáig jutsz, hogy lustaságod miatt már nem átallasz hónapokat tölteni egy nővel. Őszinte, szép szerelmek ezek. Rájössz, hogy rosszul vagy már a randizgatás gondolatától is, a mozi előterében elmesélt a családi sztoriktól, a „hogy hívják a nevedet?” kérdésektől, a romantikus sétáktól, ezért inkább szerelmet hazudsz magadnak. A napi betevő adag, és az önmegnyugtatás okán, jársz valakivel. Minden rendben van velem. Van egzisztenciám, autóm, csajom, karrierem, meg minden „kellék”, amit elvár tőlem a világ. Zsír.
Persze a fluktuáció még most is elég magas, de Te már komoly kapcsolatot keresel. Kekeke…
Szóval, beköszönt a nap, amikor megkapod a haveroktól a „30 éves lettem” bögrét. Nagy buli volt, meg is húztál valakit aznap este is. Ki is volt az? Hmmm… őőőő, ja, mindegy is, neki sem volt jó.
Érzed, hogy valami már nagyon nem stimmel, de okát még nem látod. Néha sajnál(tat)od magad , „hogy nincs normális nő”, hogy „elkurvult a világ”, meg ezek a „gyökér városi szinglik”. Aha. Véletlenül, nem Te vagy a legnagyobb kurva? És ha megbocsátasz, feltennék még egy kérdést! Te nem ugyanaz a gyökér, városi szingli vagy férfi kiadásban, mint akiket fikázol? Ugye-ugye!
Egyre inkább megfigyelhető rajtad a „vénember mentalitás”. Napról-napra jobban kötődsz a hülyeségeidhez, a berendezett életedhez, a szenilitás határát súroló vackaidhoz. Élhetnél harmonikusan a melletted lévő (aktuális) nővel, ha nem hiányozna az a tíz év tanulás az életedből, ami ahhoz kellene, hogy egy harmincas, egészséges nőnek párja lehess, hogy képes legyél vele valódi, értékes kapcsolatra. A rózsaszín köddel teli hónapok után, egyre több a probléma. Még mindig nem kapcsolsz, hogy mi a gáz. Vigasztalod magad azzal, hogy te már teret engedsz olyan vágyak megfogalmazásának, mint a gyerekvállalás. Wow, tényleg, megkomolyodtál! Már önmagad szerint.
Persze, ha objektíven szemlélnéd magad és a kapcsolatod, rájönnél, hogy Te nem Julikával élsz, hanem mellette. Addig jó eljátszani vágyaid gondolataival, amíg nem kell véletlenül a megvalósítás nehézségeivel szembesülni. Á, ne tedd, az nehéz! Kicsike feneked fel kellene emelni, az meg izzadtsággal jár. Már öregszel, de még mindig nem vagy felnőtt. Életkorodból adódóan már egyre nehezebben idomulsz másokhoz, különben is megvan mindened, legfeljebb lécelsz, ha szembe kell nézni egy számodra kellemetlen kérdéssel. Eltelik tíz év az életedből ingerek nélkül, köszönhetően a „tékitízi” sugallatnak. A problémát úgy oldjuk fel, hogy kikerüljük. „Nehogy má’ hasra essek!” Nem is kell, fogsz Te még, csak nem hasra, hanem pofára.
És elérünk a végkifejlethez. Egy szép reggel arra ébredsz, hogy harmincakárhány évesen, minden célodtól messze (legalább is pont annyira távol, mint tíz éve) vergődsz, mint egy hülyegyerek. Bőven túl vagy a várható életkor felén, de még el sem kezdted. Ajaj! Agyad kattog, összerakod a képet. Katarzis. Nem szocializálódtál. Menekülsz mindentől, ami a punnyadó segged megmozdításával járna, a szembenézéstől, az önvizsgálattól.
Megvan a felismerés, remek! Hiszen a probléma feltárása, fél siker a megoldáshoz. Persze, addig még lesz egy-két nyugtatós éjszakád, de sebaj. Rájöttél a hibára, hibákra, önmagadra. Össze kell rakni önmagad!? Hűha, ez kemény menet, de lesz segítség, ne aggódj! Majd megnyugtat a terapeutád, hogy van kiút. És azt a tíz évet sem lesz nehéz bepótolni, ami hiányzik a személységed fejlődéséből. Menni fog, hidd el!
Közben már hallom Zé barátom hangját a sarokból, aki ilyenkor mindig Tao-t kiált, és általában hozzáteszi, hogy „mindennek akkor van itt az ideje, amikor megtörténik”. És nagyjából igaza is van. De azon, ami veled történik, huszonegynéhány évesen kéne átesni. Hát kérem, ja, de itt van a csodálatos világunk, csodálatos mónikasós médiája, amely elhiteti veled a „valósítsd meg önmagad!”, „neked ez jár”, „csak Te vagy fontos”, és „a kapja be mindenki, aki nem alkalmazkodik hozzám” hazug, minden realitást nélkülöző szemléletét. Ha lett volna valaki, aki idejében pofádba vágja az igazat, ha normális világban nősz fel, ahol nem a piaci érdekekre fektetett úton kell felrugdosnod saját személységed a felnőtté válás útján, ha rákényszerültél volna az emberi kapcsolatok megtanulására, akkor most nem ülnél itt, mint egykegyerek az óvodában, aki először szembesül azzal, hogy mások is élnek a Földön. Ha már tisztában lennél azzal, hogy a kapcsolatban rejlő problémák megoldása nem a homokba dugott fej, és a felmerülő kérdésekre nem megfelelő válasz a „kimentem a garázsba”, és ha nem most kellene gyakorolnod a - minden emberi kapcsolat alapját jelentő - szót, hogy odafigyelés, akkor már régen lehetne normális, életkordnak megfelelő életed. Bagatell baki, mi?
Általában ahhoz, hogy ilyen önfelismerő tréninget tartson az ember, ahhoz valami érzelmi sokk kell. Kinek-kinek érzékenysége szerinti inger kell a csipák kinyitásához. Van, akinek elég egy egyedül töltött Karácsony, egy szeretett személy elvesztése, és van, akinek egy szakítás kell hozzá. Általában ez utóbbi a jellemző, ugye. A végeredményt tekintve teljesen mindegy, hogy mi okozza, szerintem az egyetlen kérdés a mikor. A felnőtté válás, a felelősségvállalás beköszöntésének kora.
De hogy ne keserű szájízzel kelljen felállnod a monitor elől, jöjjön a biztatás, az üröm öröme:
Még ha oly’ megkésve is, de rájöttél a lényegre. Van, akinek ez sem adatik meg, és ez az igazi tragédia. Soha rá nem jönni, hogy mi, milyen lehetett volna. Boldog a lelki szegények? Lehet, hogy igazad van, de semmit nem változtat azon a szánalmas képen, amit ez a szinglihazugságban felnőtt korosztály mutat. Nézz szét a partyfotók között! 35-40 éves lányok (??) és férfiak vájtban ropják a táncot, tizennyolcasok társaságban. Hihetetlen időalagút. Vagy ha tényleg jókat akarsz röhögni, böngéssz egy kicsit Netes tárkeresőkön! Találhatsz olyan hirdetőket, akiknek az adatlapja hasonló módon van kitöltve:
Életkora: 39
Gyerek: nincs
Akar-e gyereket?: Igen, de később.
Klinikai eset, komolyan mondom. Vérbő szánalom. Kór vagy korkép? „Betegség” vagy hiba? Akár az előbbi, akár az utóbbi, nem elsősorban az övé, hanem a világé, de a levét ő issza meg, ha tudatosul benne, ha nem.
Szóval, Te sokkal jobb helyzetben vagy, mint az eltévedtek nagy része. Te legalább tudod, hogy miről maradtál le, vagy ha van elég erőd összeszedni magad, tíz év mínusszal még rajthoz is állhatsz. Némi hendikep. :)
Végeredményként el lehet mondani, hogy kényelmes és hazug világunk „megkímél” minket már azoktól az ingerektől is, amelyek – megfelelő időben megtapasztalva - feltétlenül szükségesek lennének egészséges mentális, szellemi, fizikai fejlődésünkhöz. Ennek pedig az egyén látja kárát. Keményen.
Közhely-konklúzió:
Az életben semmit sem lehet megúszni. A felnőtté válást sem. Minél tovább menekülsz előle, annál nagyobbat ver a hátadra, ha utolér. (és akkor vagy szerencsés, ha elkap:) )
Az utolsó 100 komment: