Ráday utca, az ebéd utáni kávémat szürcsölöm egy pub teraszán. Nagy a nyüzsgés így szerda dél tájékán, a környező irodaházak jómunkásemberei ebédelni igyekeznek. Az előttem szétnyitott HVG nem köt le, így a bőséggel felbukkanó női nem képviselőire koncentrálok. Halakkal teli kád ez a hely ilyenkor. Rövid szoknya, blúz, smink, mindenki a legjobbat hozza, ki is használom a lehetőséget egy retinapettingre, mocsok hím módjára. Őszülő halántékom és a gyerekkorom óta végigkísérő „gerontofiliám” okán a 30 pluszos néniken legeltetem szemem, - bár tegyük hozzá, jó neveltetésem miatt ezt igen diszkréten mívelem.
Azon túl, hogy a látszólag céltalan gusztálás esztétikai élménnyel gazdagítja az embert, kiváló alkalom arra, hogy „voyeur” vágyaim is kiélhessem. Látsz egy képet valakiről, egy időszeletet az életéből, netán néhány szavát is elcsíped és próbálod kitalálni, hogy ki lehet, milyen életet élhet. Kicsit bekukucskálhatok élete kulcslyukán, és megpróbálom az első benyomáson elindulva felépíteni a személységét. Amely végeredmény vagy fedi a valóságot, vagy nem, de ez nem is fontos, hiszen ebben pont a játék a lényeg. Kicsi kutyáját affektálva szólítgató szöszkétől könnyen eljutsz a „sznob picsa” következtetésig, illetve a telefonban éppen gyermekével üvöltő nénitől a frusztrált, válni készülő anyáig. És lelki szemeimmel már látom is az otthoni képet, a hétköznapjait, kínjait, családját, a konyháját.
Szóval, szórakoztatom magam a nők bámulásával, ami itt nem nehéz, hiszen rengeteg dekoratív hölgy rohangál az utcán. Na ez az, rengeteg. Ez a gondolat üt szöget a fejembe, mert nem értem az arányokat. Tegyük túl magunkat azon a közhelyen, hogy a magyar nők szépek, - ami valójában igaz - de a szépség mindig relatív. Nem arról van szó, hogy milyen az arcformája, mennyire kerek a kívánt pontokon, és nem arról, hogy milyen a haja vagy éppen a szeme színe, hanem arról, hogy dekoratív. Jó ránézni, mert ad magára. És lehet, hogy a szoknya alatt az a popsi nem mértani, de a szoknya, ami eltakarja, marhára ki van választva. Szolid a smink, haj makulátlan, és harmonikus az egész megjelenése, úgy ahogy van. Mindjárt tegyük hozzá ismét, hogy a „vizsgált célcsoport” a harmincas-negyvenes korosztály. Azért is fontos ezt megjegyezni, mert a Nők ebben az életkorban nyílnak ki igazán. Már megtalálták önmagukat, kellően sok drámán mentek át ahhoz, hogy értékelni tudják az élet apró örömeit, a pillanatot. Tudják, hogy mit szeretnének és vállalják is azt. Nem szégyellősek, de ugyanakkor megvan már bennük a kellő alázat és kompromisszumkészség, mert tudják, hogy az életben semmi sincs szenvedés nélkül. Sem a család, sem a szerelem, sőt, még az Ikea-kredencért is szenvedni kell néha. Valószínűleg az élettapasztalatok sokasága, valamint az elmúlástól való félelem okozza a hedonizmus-józanság, valamint az egoizmus-önzetlenség egy olyan ideális mixét, amelytől igazán megérnek. És hogy miért említem az elmúlástól való félelmet? Mert harminc felett minden gondolkodó lény önkéntelenül szembesül azzal a felismeréssel, hogy az útja felén jár, és ettől merőben megváltozik az élethez való hozzáállása. Egyrészt ez tény komoly presszió az élvezetek hajhászása iránt, hiszen rájövünk, hogy ketyeg az óránk, másrészt türelemre és bölcsességre inti az embert, mert tudja, hogy a jövőre való gondolás nélkül, már könnyen kapufát rúghat.
De még mielőtt az a vád érne, hogy az „érett nők dicséretét” kizárólag „gerontofiliám” ideologizálása végett adom elő, szeretném leszögezni, hogy ez a férfiakra (elméletileg) ugyanúgy áll, mint a Nőkre.
Igen, elméletileg. Mert amíg azt látom, hogy az említett korosztályból a nők döntő többsége ragyog, addig ez a férfiakról nem mondható el. Ott a Rádayban tűnt ez fel igazán. Amíg a harmincas-negyvenes Nők többsége roppant dekoratív és igényes, - pestiesen szólva: patent - ez sajnos férfi kortársaikra egyáltalán nem igaz. Megroggyant vénemberek, akik számára a sörhas elüthető egy jó poénnal, és „skatulyából húzták ki” megjelenés a buzis szinonimáját jelenti. Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt ugyanígy ültem egy olaszországi kávézó teraszán, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon hol lehet a környéken divatbemutató, mert az utcán rohangáló pasik döntő része úgy nézett ki, mint aki most jött le egy magazin címlapjáról. Aztán persze rájöttem, hogy nem volt ott semmiféle rendezvény, az olasz férfiak ilyenek. Belőtt haj, laza illat, és valami hihetetlenül gengszteres öltöny, pocak sehol, makulátlan megjelenés. Asszem, úgy hívják ezt, hogy igényesség. Na ez az, amit a Kálvin tér tövében nem láttam nemem képviselői részéről. Zakó ugyan van, mert kötelező, de azon kívül egy trágyadomb megjelenését tekintve. Úgy tűnik, hogy azon hazai férfiak között, akik már közel vagy teljesen felnőttként élték meg a kilencvenes évek elejét, elmaradt a rendszerváltás fejben. Még apáik „disznópörkölt-munkásgatya”, „jó lesz az ide” mentalitását cipelik magukkal, akkor is, ha ők már menedzserek egy csillogó üvegpalotában.
Szeretnék még valamit kihangsúlyozni, mielőtt megköveznek a pénz kérdése kapcsán, hogy az ápoltság és az igényesség, valamint a „nem zabálás”, továbbá a heti két kocogás negyven felett sem anyagi kérdés. A nőkön sem azt néztem, hogy hány százezer értékben lóg rajtuk ruha, sőt próbálom „lefejteni róluk” az anyagiakat. Egy kétezer forintos szoknya is lehet „odavaló” és egy Gucci zakó is lehet borzalmas. A pénzkérdést itt elfelejtheted, mert a szemlátomást sem gazdag hölgyekre ugyanúgy igaz az igényesség, mint a tehetősebbekre. Mellesleg, van egy haverom, aki csak és kizárólag turkálókból hajlandó öltözni, és ezzel együtt mindig úgy néz ki, mint Tony Montana aranykorában. Ékes példája annak, hogy az „adni önmagadra” nem egyenlő a zsetonnal. Egyébként biztosan lehetne vitatkozni azon, hogy miért roncsok harmincöt felett a magyar férfiak, és hogy ez milyen összefüggésben van anyagi és szociológiai helyzetünkkel, de egy társadalmat – illetve annak férfitagjait - nem lehet megkérni, figyeljenek az öltözködésükre, ne zabáljanak esténként, és ha lehet, emeljék már fel a seggüket hetente kétszer egy-egy félórás futás idejére - ezt csak az egyén tudja megtenni.
A kontraszt óriási. A harminc feletti hölgyek 90%-a csodálatos megjelenésű Nő, ugyanezen korosztály férfi képviselőinek kilenctizede szánalmas, megfáradt vénember. És csodálkozunk azon, hogy egyre több érett bombázót látunk huszonéves kölyökkel? Nincs min, Urak!