Reggel 7:40, büfé. Marika (az eladó) ma is egyedül van, sor kígyózik. Bent a pult mögött X és Y manáger beszélget arról, hogy hová kellene pakolni a kekszeket. Már vagy tíz vevő várja sor(s)át, de egyiküknek sem jut eszébe besegíteni. Y kimegy, majd X heves matatásba kezd a pájlotbiszkitek között. Bejön Z főnök, a nagykutya. Hallhatóan leszúrja X-et, hogy rossz helyen lesznek ottan a kekszikék, rakja máshová. Projekt borult. Nagykutya el, X a történtektől láthatóan frusztrált lett. Levezetvén feszültségét, verbális kokiban részesíti Marikát:
- Üres a felvágottas hűtő, fel kéne tölteni!
- Jó, de mikor? – mutat a sorra.
- Majd, ha lesz időd. – És komótosan pakolgatja tovább a kekszes zacsikat.
Végre sorra kerülök.
- Szia! Látom, nincs ma tea.
- De van, csak már nem rakjuk ki a filter meg a víztárolót, hanem előre főzzük.
- Miért?
- Racionalizálás van. Az új főnök kiszámolta, hogy így jobban járunk.
Asztakurva.
Bár a fenti jelenet igen rövid volt, de ennek ellenére bőséges tanulsággal szolgált a szakmai hozzá(nem)értésről, a (rossz) vezetői mentalitásról, az emberi gyökérségről és a pitiáner gondolkodásmódról.
